Gellért
született: 980 táján (április 23. ?), Velence
meghalt: 1046. szept. 24. Buda
(Ünnepe: szept. 24.)
"Eredet szerint támada Velencének királyi
városából." Szülei fogadalomból klastromba adták, ahol
"gyarapszik vala minden lelki jóságban nagy sokaknak
felette", ahogy az Érdy kódex névtelen karthauzija írja.
Magasabb szellemi irányítását Bolognában kapta, ahol már
nyiladozott a későbbi egyetemet jellemző szellemi érdeklődés.
32 éves, amikor a velencei San Giorgio kolostorba visszatér.
Szerzetestársai mihamar apáttá választják. Gellért azonban
a tudományszomj és kormányzás nyugtalanító távlatálnál
is többet akart, apostoli tevékenység vágya fűtötte
szívét, hittérítő szeretett volna lenni. Jeruzsálembe akart
menni. El is indult. Útközben nagy vihar lepte meg, amely a
dalmát partokra sodorta hajóját. Szent András monostorában
talált menedéket. Itt találkozik hajdani szerzetestársával,
Razinával. Ő hívja Magyarországra, kéri, ösztökéli, hogy
szánja el magát a magyarság térítő munkájára.
Gellért, engedve a baráti kérésnek, elindul Magyarország
felé. Átkel a Dráván, és 1015. május 3-án a déli
kereszténység fellegvárába, Pécsre érkezik. "Jöve
Péccsé Maurus pispekhez." Mór mellett találja Asztrik
pécsváradi apátot, s társaságukban megy Szent István
király elé. Éppen Nagyboldogasszony napján ér Fehérvárra,
ahol bemutatják a királynak. Szent István hamar észrevette a
tüzes tekintetű, meggyőző erejű férfi természetfölötti
adottságát. Meghívta tehát a hivők szívének
vigasztalására, hitetlenek megtérítésére, az ékesség
szavának elvetésére. Nyomban "Fehérvárott oly nagy
jeles, szép és bölcs prédikációt tesz, hogy mindnyájan
csodálkoznak vala rajta."
Rövid tartózkodás után a király Szent Imre nevelőjévé
teszi. Annak, aki a betlehemi magányba akart vonulni, a legszebb
feladat, a lélek-ötvözés nemes mestersége jutott osztályul.
A magány azonban mindig hívta, mindig kísértette. A szív
csendességében fogant gondolatok adtak erőt nevelői és
térítői munkájához. 1023-ban a bakonybéli monostorba vonul,
itt fejezi be nagy munkáit. A lélek hangját szólaltató
apostoli lelkülete, erdők vadjait magához édesgető szelídsége
"Bél pusztájában", a rengeteg mélyén tudta igazán
magához láncolni a bizalmatlan magyarság szívét.
A Csanád vezér által Ajtony felett aratott oroszlánosi győzelem
után indult el a marosmenti egyház megszervezésére. Vele ment
Váradról István és Anzelm, Zalavárból Konrád és Albert,
Bakonybélből Krátó és Tászló, Szent Márton pannonhalmi
monostorából pedig Fülöp, Henrik, Leonhard és Konciusz.
Felszenteli az oroszlánosi templomot, majd Csanád vár mentén
a Szent János templomba vonul. Szent István nagy örömét
lelte az új csanádi püspökben. Halálakor is ott van Gellért
a király ágya mellett, és közös fohásszal ajánlják fel az
országot a Szűzanyának.
Péter király uralkodása alatt nem közeledett a királyi
udvarhoz, pedig jómaga is velencei volt. Szíve ekkor a
megtérített őszinte magyarokhoz vonzotta. Igazi aszketikus
szigora azonban csak Aba Sámuel uralkodása alatt tárul elénk.
A vérengző királynak megtagadta a koronázást, és a csanádi
szószékről nem átallotta szemébe vágni kegyetlenségeit,
nem nézhette, hogy "a szent angyali koronával"
ékesített király visszaél hatalmával. Nem fél, bátran
megfeddi: "Én jóllehet kész vagyok a halálra
Krisztusért, de íme tenéked jövendőt hirdetek, mert harmad
esztendőre bosszúálló fegyver támad teellened, és az
ország birodalma elvétetik tetőled, kit hamisan kerestél."
A vadság és nyers kegyetlenség tobzódásával szembeszállva,
a szeretet és békesség kegyelmét hirdeti a szenvedélytől
megittasodott főuraknak. Félti a kereszténység gyenge
hajtását, retteg a keresztény névért, amelynek méltó
képviselői igen megfogyatkoztak az országban. A csanádi főpap
minden igyekezete oda irányult, hogy az "idegen" és a
"keresztény" fogalmát ne vegyék egynek, ne tartsák
azonosnak. Megfeddi a főurakat, akik megalkuvó félelmükben
nem merik a királyt a veszélyről felvilágosítani:
"Hogyan is beszélhetnénk a király tetszése ellenére?
Megharagszik, indulatba jön, s mi mégis beszéljünk? Inkább
színlelik a jókedvet, s vele együtt akár kacagnak, mintsem
hogy ki mernék mondani Isten hathatós igéjét. Ezt pedig
azért teszik, hogy se rokonaik el ne veszítsék a nekik adott
hivatalokat, se őtőlük el ne vegyék a polyvát. Mikor pedig
valaki emberi tekintetek, avagy földi dolgokhoz való
ragaszkodás miatt fél a halandó embertől, és ilynemű okok
miatt kíván tetszeni annak, ki ma van, másnap reggel pedig
már nyoma sincs a földön, akkor, úgy látszik, semmiben sem
különbözik azoktól, akik a babiloni király
bálvány-szobrát imádták." (Deliberatio, Hajdu Tibor
ford.)
De sajnos az idővel ő sem tudott versenyt futni. A pogány
hagyomány, a régi szokások imádatának lappangó zsarátnoka
perzselő erővel lobbant ki. Felzúdult a nép, és el akart
pusztítani mindent, ami új. Vata népe ujjongva szaladt a
Lengyelországból hazajövő hercegek elé. Maga Gellért is
elindult Buda felé. A pogány hagyomány ekkor már perzselő
tűzzel lobogott. Három társával Diósd községben pihent
meg, amikor jövőbe látó előérzete megsúgta neki a közelgő
vértanúi halált: "Szerelmes atyámfiai, tudjátok meg: a
holnapi napon a mennyei Báránynak vacsorájára vagyunk
hivatalosak. Azért siessünk, készüljünk el, és haljunk meg
az áldott Krisztusért."
A pesti révnél, a mai Szabadsághídnál találkozott a szembe
özönlő pogány árral. Kőzáporral fogadták, ahogy
legendája mondja, hajigálni kezdték kővel, de egyik sem találta.
Ennek utána megragadták szekerestül, testét kordéra
kötötték, és a magas szikláról a mélybe taszították
"egy nagy hegyről, kinek Kelenföld" volt a neve. Így
nyerte el a vértanúság koronáját 1046. szeptember 24-én.
Mikor leesett, gerelyekkel átverték, és egy nagy kövön a
Duna szélén eltörték fejét. Legendája mondja, hogy amely
"kövön pedig kiontották vala agyvelejét, hét esztendeig
semmi árvíz el nem moshatta vérét."
Kiömlött vére engesztelés volt az idegen urak rossz
példájáért. Mártír lett, régi magyar szólással
"vitéz": így nevezte a magyarság az egyház
mártírjait. Testét először a pesti Boldogasszony
egyházában, a mai belvárosi templomban temették el. Később
szállították Csanádra.
Szent Gellért vértanú hite és példája lett a magyar
kereszténység termékenyítő magva és csírája. Egész
élete erre a vitézi halálra való készületben tellett. Nem
volt meghunyászkodó. Szókimondását sokszor hevességig
tetézte: "Jobb háborkodni, mintsem az igazságot
hallgatás alá rejtve eltapodni." Felkorbácsolt szent
haragja azonban mindig hamar visszatért a keresztény türelem
medrébe.
Józan lelkisége tele volt derűvel, az élet természetes
örömének megbecsülésével. Örül a szolgalány énekének
még akkor is, ha fáradt út után, munkájában zavarja.
Kedvesen szólt oda kísérő társának, Walternek:
"Hallod-e a magyarok énekét (symphoniam Hungarorum)?"
És elmélázva a magyar földön született ének báján,
megkérdezte, ki hajtja a malmot? Mikor megtudta, hogy egy
asszony forgatja a követ minden "mesterség" és
minden segítség nélkül, dicsérte: "Szerencsés az
asszony, ki másnak hatalma alá helyezve ily édesen végzi
vidáman, zúgolódás nélkül a köteles szolgálatot."
Nem tudjuk, magyar volt-e az asszony, nem tudjuk, hogy magyar
szövegű dal csengett-e ajkán, tény, hogy Gellért másnap
reggel gazdagon megjutalmazta.
Nemzeti ügyünknek lelkes képviselője külföldön. A király
küldetésében eljár Franciaországban, Itáliában.
Ravennában ő szenteli fel István zarándokházát. Mindenütt
magyarokkal veszi magát körül. A tolmácsok számát igyekszik
szaporítani. Iskolájában a belépett klerikusokat kanonokká
teszi, mivel "nem idegen nemzetből, hanem emez országbeliek",
- ahogy a latin legenda kifejezte, patrióták voltak.
Legfőbb gondja volt iskolájának megszervezése. Még
Dunántúlról is tódult hozzá a fiatalság, hogy
grammatikában és énekben jártasságot szerezzenek. Szinte
már nem bírták erővel a tanítást, azért Fehérvárról a
német Henrik mestert kérték, hogy jönne el és segítene az
oktatásban. Nemsokára Csanád a nemzetközi tudományos élet
egy kis szigete lesz, mert a legenda szerint "németek,
csehek, lengyelek, franciák és mások" is ott tanultak.
A magyarság megkedvelte Gellértben a hozzájuk hasonló
hirtelen haragvó, de hamar megbékélő lelket. Ravasz
furfanggal ki is használták ezt. Egyszer egyik kocsisa
mulasztást követett el, és Gellért megparancsolta, hogy az
engedetlen szolgát büntessék meg, verjék bilincsbe.
Környezete, nem felejtve Gellért atyai szívét, verés helyett
csak tyúkvérrel kente be a szolga hátát, és így kötötték
ki egy útszéli cölöphöz. Mikor Gellért arra menve meglátta
a megkötözött embert, akinek hátáról csorgott a
"csirkevér", odaszaladt hozzá, és nagy sírás
között kérte bocsánatát.
Halála után csakhamar felvirágzott sírján a legenda. A
kisebb, a Legenda minor, a XII. sz. elején keletkezett, a
csanádi egyházmegye egyik papja, talán Walter írta.
Kéziratát a párizsi Mazarine könyvtár és a velencei Szent
Márk könyvtár őrzi. A nagyobbik, a Legenda major, a XIII.
sz.-ban keletkezett és a XIV. sz-ben még egy fejezettel
toldották meg az óbudai klarisszák klastromában. A bécsi és
müncheni Nemzeti Könyvtár őrzi. Magyar szerzője színes
képzelettel vázolta az olvasó elé Gellért alakját.
Szerkönyveink sajnos nem őrizték meg verses zsolozsmáját. A
XIII. századi breviáriumokban csak hat leckéjét olvashatjuk;
a XIV. századiakban megjelenik antifónája. Hálaadás hangzik
ki belőle, ima az Úrhoz, hogy "de ultimis finibus
terrae", a föld végső határairól zarándoknak és
jövevénynek hozta ide közénk Gellértet: "ut in terra
nostra peregrinus esset et advena." Szent István
hagyományainak felfrissítése érzik e pár soros imában,
tisztelet az új szellemet és lelkiséget behozó zarándok és
jövevény iránt.
Csodái hithirdető voltával vannak kapcsolatban. Még a
ragadozó farkas is ajtaja elé fekszik, tüsketépte talpát
szelíden Gellért felé nyújtja. Mint Szent Ferenc előfutárja,
szeretettel öleli magához a természetet. Békét áraszt maga
körül. Nyomorultak százai nyernek gyógyulást
közbenjárására.
Szentté avatása Szent László uralkodása alatt valósult meg.
Holttestének felemelésénél maga a király is jelen volt, és
a hercegekkel együtt vitte a magyarság vértanújának
koporsóját. A régi magyarság február 24-én ülte meg
testének átvitelét (translatióját), szeptember 24-én pedig
szenvedése emlékét (depositio).
Az egyházkormányzat és térítés munkájával járó
fáradtságot a lelki magányba vonulás csendjében tollal
kezében pihente ki. A hús magyar erdők mélyén születtek meg
munkái, a magyar éghajlat mérsékelt napsugara érlelte meg
ihletét alkotássá. "Méne Bélnek pusztájába, és ott
régi remete módra cellát szerze magának a vadon erdőben, és
ott szolgál vala éjjel-nappal az Úr Istennek és Asszonyunk
Máriának." Ha pedig a lelkek üdve az elmélkedés s
tudós munka mellől a zajos város felé szólította, magával
vitte könyveit, és kocogó szekéren olvasgatta, javítgatta
kódexeit. Ó, áldott szekérke, ahogy a latin író hívta,
"modico utebatur vehiculo", amely a göröngyös
bakonyi utakon is kényelmet adott a tudósnak és a szentnek!
Legismertebb munkája a Deliberatio, a Nabukodonozor által
kemencébe vettetett három ifjú éneke felett való
elmélkedés (Dán 3). Az allegórikusan értelmezett szövegből
a misztikus elmélkedés útjára tér, és az ész érveit a
szív érzésével cseréli fel. "Nem követtük a szónokok
zajongásait és áradozásait, akik csak a szavak szépségét
hajhásszák, nem pedig a hittitkok erejét" (Delib. 7.
fej.). A magyar misztikus iskolának vetette meg alapját, amely
szembeszáll a grammatikusok fecsegésével és léha
okoskodásával. A magyar józanságot erősítette szívből jövő
elmélkedésének megírásával.
Örömest gondolkodik Krisztus misztikus Testének, az Egyháznak
életéről. A napnál, holdnál ragyogóbb Egyházat néha
elhomályosítja a külső ellenség, a bűnös világ. De az
Egyház "fekete, mikor üldözik, szépséges, mikor
megbecsülik; fekete földi sorsa miatt, szépséges a kegyelem
erejéből. Fekete e világban, dicsőséges a jövő életben.
Fekete, midőn megvetik, szépséges, midőn megkoronázzák."
Személye lesz a hozzánk áramló nyugati műveltség
csatornája. Franciaországi követsége alkalmával ismerkedik
meg a veduni St. Vannes kolostor apátjával, és neki küldi el
"az isteni örökségről", De Divino Patrimonio c. másik
munkáját.
Szent Gellért azok közé tartozott, akik a patrisztika
már-már széthulló gyöngyszemeit összehordták, és az
utókorra hagyva felfrissítették. Jelentősége a mai tudomány
fényénél csak nő. Ahogy Ivánka Endre megállapította,
nálunk jutott érintkezésbe egy nyugati ember a görög műveltséggel;
innen továbbította a nyugat felé a görög miszticizmus
virágait.*
Bizonyos, hogy a pelyhező magyar teológiai műveltségnek
bátorító ösztökélést adott. Műve alapgondolatát, amit a
magyarság azóta minden bűne ellenére oly keresztényien
követett, saját életével igazolta. Csak az a boldog és
szerencsés, aki semmi mást nem tisztel, mint az igazságot, és
a világ üldözésétől nem fél.
Gábriel Asztrik László
(Prugg Verlag, Eisenstadt, 1982. 140-144)
* Vö. Szennay András tanulmányát: Szt. Gellért lelkisége
és teológiája.
(Isten vándorló népe. Szt István Társulat, 1982. 353-365)